Beszédes ékszerek

2019. 05. 17.

Cikkünkben Dembitzné Szalóki Magdolna, a BÁV nemesfém-, ékszer- és drágakőszakértője a 74. Művészeti aukció néhány különleges antik aranyékszerének segítségével avat be bennünket azonosításuk nehézségeibe.

Cikkünkben Dembitzné Szalóki Magdolna, a BÁV nemesfém-, ékszer- és drágakőszakértője a 74. Művészeti aukció néhány különleges antik aranyékszerének segítségével avat be bennünket azonosításuk nehézségeibe.

Sokszor vetik fel, hogy a BÁV árverésein szereplő antik ékszerek nem is igazán régiek, hiszen a legtöbb a 19. századból származik. Ennek igen prózai oka van: az ennél korábbi nemesfém tárgyak ritkán lelhetők fel magánszemélyeknél, ha pedig egy-egy ásatáson bukkannak fel, akkor a múzeumokba és nem a pedig a műkereskedelembe kerülnek.

Már cikkünk elején fontos tisztázni, hogy amikor a műkereskedők antik tárgyakról beszélnek, akkor egészen mást értenek alatta, mint a művészettörténészek. Utóbbiak az ókori görög-római művészet idején készült tárgyakat jelölik e szóval, míg az előbbiek az antique szó eredeti jelentésére (régi, a régmúltban keletkezett, öreg) utalnak, tehát nem adnak pontos kormeghatározást. 

Az antik ékszer kínálat a világ más részein sem feltétlenül tartalmaz igazán régi darabokat, aminek a legfontosabb oka, hogy az aranyat sokáig fizetőeszközként használták, ezért a belőle készült ékszerek esetében sem az esztétikai, hanem a fizikai érték volt az elsődleges. Az ízlés változásával, illetve a háborús időszakokra jellemző nemesfémhiány idején még az igazán szép ékszereket is gyakran beolvasztották, hogy új fazonokat készítsenek belőlük, tömbaranyként értékesítsék vagy a hadiiparban használják fel őket. Mindezek nyomán nem egyszerű feladat az ékszerek pontos korának és származási helyének a meghatározása. Az ezzel kapcsolatos problémákat májusi árverésünk három sárgaarany ékszerén, egy nyakláncon, egy nyakpánton és egy függőn keresztül mutatjuk be.

Ezen ékszerek esetében azért volt szükség a meghatározásra, mert a tárgyakon nem található sem fémjel, sem készítési jel. (Fémjelet egyébként az 1500-as évek óta használnak, de nem minden esetben tették rá az ékszerekre).  A legbiztosabb kiindulópontunk ilyenkor mindig a nemesfém finomsága, illetve a tárgy stílusa és fazonja, valamint a megmunkálás módja.

Finomság

Ezek az ékszerek, az Európában használt finomsági fokozatok miatt, 18 karátos arany hitelesítést kaptak, valójában azonban ennél valamivel magasabb a finomságuk. Ez a karátszám igen beszédes, mert tőlünk keletre, főleg az ázsiai országokban mind a mai napig a magas, 18, 21 vagy akár 23 karátos, tehát majdnem színarany ékszerek a népszerűek. Ennek kulturális és technikai oka is van. Ezekben az országokban az a jellemző, hogy az emberek a vagyonukat hagyományosan ékszer formájában őrzik, azaz inkább viselik. Indiában például egy nő váláskor csak az általa viselt ruhát és ékszert viheti magával, tehát ezek a kiegészítők egyfajta könnyen likviddé tehető bankbetétként is funkcionálnak. A magas finomság másik oka a megmunkálási technika kezdetlegessége. Míg Nyugaton ugyanis szinte bármilyen színt és bonyolult ötvözetet képesek előállítani nagyipari körülmények között, addig az ázsiai országokra jellemző kisipari környezetben az ötvösök kéziszerszámai és megmunkálási technikái alig-alig különböznek az ókori aranyművesekétől, így az aranyat is sokkal kevésbé tudják ötvözni. A magas finomság tehát kiindulópont arra nézve, hogy a tárgyak nem európaiak, hanem valószínűleg ázsiai eredetűek.

Megmunkálás

Ha megvizsgáljuk a fenti  képen látható arany nyakpánt megmunkálását, akkor a korai ékszerekre jellemző egyszerű, úgynevezett beütéses geometrikus mintákat fedezhetünk fel rajta.  Mindegyik rovátkának, pontnak stb. megvolt a maga szerszáma, amelynek segítségével beütötték őket az aranyba. Azonban ezek egyike sem köthető egy meghatározott földrajzi helyhez, gyakorlatilag mindenhol alkalmazták őket.

Az aukcióra kerülő másik, szintén 18 karátos arany nyaklánc esetében a szakértő szem azonnal észreveszi az egyik legnagyobb jártasságot igénylő technikát, a granulációt. Ezek a kis golyószerű díszítések szintén ősi múltra tekintenek vissza, hiszen piramis alakban elrendezve már Tutanhamon fáraó kardtokján is megtalálhatók voltak. Amikor a 19. századi egyiptomi ásatások során újra felfedezték ezt a technikát, sok ötvösművész kezdte ismét alkalmazni. A granuláció technikáját azonban mind a mai napig csak a legnagyobb ötvösök tudták elsajátítani, egyrészt a kis golyócskák nehéz előállítása, másrészt forrasztásuk miatt. Nem véletlen, hogy a modern ékszereknél a technikai bravúrosság bizonyságaként, legtöbbször vizsgamunkákon vagy kiállításra készülő ékszereken találkozhatunk velük, ahogy valószínűleg ez a modern német nyakpánt is egy ilyen alkalomra készült.

Fazon

A meghatározásnál a fazon is árulkodó lehet, amely a nyakpánt esetében a legjellegzetesebb. Egy igen ősi tárgytípusról van szó, hiszen a jellemzően bronzból, ezüstből vagy később aranyból készült tork (torc, torq vagy torque) nyakpántok már az i.e. 8. századból is fennmaradtak, és többek között a kelta és a viking előkelőségek is előszeretettel viselték őket. Nem véletlen, hogy ebből az időszakból a legszebb díszítéseket, a legfinomabb ötvösmunkákat ezeken a tárgyakon találjuk. Elmondhatjuk tehát, hogy ez a tárgytípus magas társadalmi rangot, vagyoni helyzetet jelöl, viszont ismét nem köthető egy jellegzetes földrajzi helyhez, mert Európától Ázsiáig mindenhol előfordult. 

E fazon ráadásul igazán időtlen, modern átirata a mai napig gyakran feltűnik a legnagyobb tervezők kínálatában éppúgy, mint a fast fashion üzletekben. Az elsőre jó példa a svéd Alton ékszerház fehérarany, brillekkel ékített nyakpántja, amely hűen követi az északi hagyományokat, letisztult, kifinomult formájával maga a stílus és elegancia.

Díszítmény, motívum

Sokszor az ékszereken található motívum az, amely elvezethet minket a meghatározáshoz. A harmadik elemzett ékszer, a függő 18 karátos finomsága ismét Kelet felé mutat, amit az is megerősít, hogy a rajta lévő dupla kígyó egy Ázsiában gyakori termékenységi szimbólum. A benne található valódi rubinok foglalata is izgalmas. Közelebbről megvizsgálva szembetűnő, hogy nem a köveket csiszolták a foglalathoz, hanem a foglalatot készítették a kövek egyedi formájához. Ez a módszer Európában a 16-18. század között volt nagyon népszerű, de Ázsiában is gyakran előfordult. Azonban sajnos ez sem segít a konkrét kormeghatározásban, mert a granulációhoz hasonlóan ezt a technikát is alkalmazták korábban és később is, bár a későbbi évszázadokban már jóval ritkábban, mert a sorozatgyártás megjelenésével már inkább a köveket csiszolták a foglalathoz, és nem fordítva.  Ezen a függőn a drágakövek a hagyományos fóliázott módszerrel kerültek be a foglalatba, azaz a kövek alá egy ezüstlemezt tettek, hogy a rubin színe még tüzesebb legyen.

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy nem vagyunk könnyű helyzetben ezen ékszerek kormeghatározásánál, mivel az alapanyagok, a felhasznált technikák és fazonok is újra meg újra visszatérnek az évezredek során. Teljes bizonyossággal tehát nem tudjuk meghatározni ezen arany ékszerek korát, csupán feltételezhetjük, hogy a 19. századnál korábbi, Ázsiában készült darabok. Reméljük azonban, hogy a jövőben még felbukkan olyan új analógia, amely egyértelművé teszi ezen gyönyörű ékszerek korát és származását.

A cikk az 1773 Magazinban  jelent meg! A cikkben szereplő ékszerek a BÁV 74. Művészeti aukcióján kerültek kalapács alá.

Az újságot keresse a  műtárgy- és ékszerboltjainkban vagy olvassa el online a www.bav.hu/1773 oldalon!