Az emberek és tárgyak nem pótolhatók

2019. 03. 01.

Juhász Anna irodalmárral készült interjúnkat is elolvashatják az 1773 című ingyenes magazinunk tavaszi számában.

Juhász Anna irodalmár Juhász Ferenc Kossuth- és Baumgarten-díjas költő lánya, aki irodalmi szalonjai és projektjei, valamint művészeti estjei nyomán a fővárosi kulturális szcéna meghatározó alakja. Interjúnkban édesapjáról, a gyermekkoráról, a projektjeiről és az értékteremtés fontosságáról beszélgettünk.

Nemrég mutatták be A mindenség szerelmese című filmet, amelyet férjével közösen készítettek az édesapjáról. Ebben amellett, hogy számos hazai művész beszél Juhász Ferencről, a családtagok emlékei is megelevenednek. Milyen volt a gyerekkora abban a közegben, amely az édesapját körülvette?

A film készítésekor több évtizednyi dokumentumot néztünk át, köztük rengeteg gyerekkori családi fotót. A képek nagy részén a mi szeretetteli négyesünk látszik Eszterrel, a nővéremmel és szüleinkkel. Minden évben járt hozzánk egy fotós, aki egy egész napra beköltözött a lakásunkba, így tudott spontán életképeket készíteni rólunk és megörökíteni az életünket. A közös lét, az egymásra figyelés jellemezte a gyerekkoromat, meg az, hogy a művészetben létezünk: prózát vagy verset mondunk, éneklünk, egyforma ruhában, mint az ikrek. A felnőttek előtt való szereplés és az, hogy tudunk viselkedni, a gyerekkorunk fontos része volt, mert így találtuk meg a helyünket azok között az írók, költők, művészek között, akik hozzánk jártak, és akikről tudtuk, hogy nem átlagos emberek. Ez a fegyelmezettség a mindennapokban is jellemzett bennünket, például az iskolában a szünetben ahelyett, hogy a többiekkel lógtunk volna, inkább bent maradtunk olvasni az osztályteremben, iskola után pedig általában egyenesen hazamentünk. Ilyenkor édesapám megmutatta nekünk az új verseit, mesélt a nagy barátságairól, vagy éppen olyan könyveket ajánlott, amiket fontos lenne elolvasnunk. Ez az otthoni légkör tette lehetővé, hogy mi is részesei legyünk annak az alkotói közegnek, ami őt körülvette.

Mi a legszebb emléke az édesapjáról?

Az egyik legszebb emlékem a közös táncunk a szalagavatómon. Az, hogy ő kicsoda és mennyire híres ember, általában nem jött elő az iskolás éveim alatt. Bár az ellenőrzőmbe minden évben beírtam a szüleim foglalkozásánál, hogy édesanyám orvos, édesapám pedig író, költő, főszerkesztő, így, ebben a sorrendben, de ez a tanáraim és osztálytársaim körében nem volt téma. A szalagavató volt az első olyan közös szereplésünk, amikor először éreztem kiválasztottnak magam. Az édesapám, akit legtöbbször az íróasztal mögött, alkotás közben, vagy rendezvényeken láttam szerepelni, ott hirtelen egy ugyanolyan édesapává vált, mint a többiek, annak ellenére, hogy ő egy generációval idősebb volt náluk. Ugyanúgy izgult, mint én, és ugyanúgy táncolt velem, mint minden más apuka a lányával. Nagyon jó érzés volt egyszerre ugyanolyannak és kiválasztottnak lenni, azt látni, hogy ahogy keringőztünk, szétnyíltak előttünk az emberek, az erről készült fotót a mai napig őrzöm a pénztálcámban.
A másik meghatározó emlékem az íráshoz kapcsolódik. Papa délelőttönként otthon dolgozott, szigorú rend szerint, amíg mi iskolában voltunk. Ha viszont megbetegedtünk, és nem mentünk suliba, rendszerint bekéredzkedtünk a szobájába. Volt egy nagy öblös fotel, amibe be lehetett kucorodni, a pulikutyánk, Ferkó a lábunkhoz feküdt, és mi csendben figyeltük, ahogy ír. Ez nagyon megnyugtató és gyógyító volt, úgy éreztük, hogy mi is az alkotás részesei vagyunk.

Ön és a nővére nem akart költő vagy író lenni? 

Nem, még próbálkozás szintjén sem. De mindennap művészetben léteztünk, ez volt a levegőnk. Amikor gyerekkoromban Mozartról láttunk egy filmet, utána úgy tettem, mintha komponálnék. Szintén nagy hatással volt rám, amikor évről évre Párizsban jártunk Hantai Simon vagy Csernus Tibor festőművészek műtermében, akik mindketten apukám barátai voltak. A saját otthonunkban a költészet szent dolog volt, ami Papához kötődött. Persze fogalmazni mi is nagyon szerettünk és jól is ment, de az más dolog. Eszter orvos lett, mint édesanyám, én pedig sokáig sodródtam, mire az irodalom mellett horgonyoztam le, csak másképp, mint édesapám.

Mit jelent a sodródás? Mi szeretett volna lenni?

Régész, vagy indiai nagykövet (nevet). Régész azért, mert sokat jártunk múzeumokba, különösen a Szépművészetibe, és nagyon érdekelt a múlt és a történelem. India pedig úgy jött, hogy apukám rengeteget utazott, az egyik nagy útja Indiába vezetett, amikor olyan 8-10 éves lehettem. Erre az útra a családjáról is vitt magával fényképeket. Ezeket megmutatta az ottani fordítójának, Ragumil Sahajnak, aki azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy igazi indiai kislány, és küldött nekem olyan festéket, amivel bindit lehet festeni. Ráadásul apukám gyönyörű ruhákat és ékszereket is hozott, meg persze rengeteg élményt, amit elmesélt, így nem csoda, hogy ez a világ magával ragadott, és éveken át készültem arra, hogy én ott egyszer nagykövet leszek. A sors furcsa fintora, hogy én vagyok az egyetlen a családomban, aki azóta sem járt Indiában.

Hogy alakult a pályaválasztása?

Az egyetemen magyar nyelv és irodalom szakra jártam, mert mindennél fontosabb volt számomra az olvasás. Az első évben a tanulást egy lehetőségnek tekintettem, de nem tudtam, mi akarok lenni. Képeztem magamat. Utána találtam rá az olasz nyelvre és az itáliai tanulás lehetőségére, ekkor változott meg minden.

Honnan jött az irodalmi estek ötlete?

A 2000-es évek elején kimentem Rómába, és a La Sapienza egyetemre jártam, ahol a magyar katolikus emigráció történetéből írtam a szakdolgozatomat. Ezek az évek nagyon meghatározóak voltak a számomra, és a mai napig mélyen kötődöm Rómához. Az ottani élet azért volt csodálatos, mert azok a dolgok, amelyek a szememben a történelmet és a művészetet jelképezik, Rómában szinte minden utcasarkon szembejönnek, ami az olaszoknak magától értetődő dolog. Annyira jó volt ott élni, hogy mindent elkövettem, hogy minél tovább maradhassak: voltam például portárs és mosogattam is, csak hogy pénzt keressek. Jó barátságba kerültem Szőnyi István festő ott élő lányával, Szőnyi Zsuzsával, aki bevezetett a Vatikáni Rádión át a legendás Triznya kocsmáig az emigránsok világába. Lenyűgözött, mennyire jól működött ez a közösség egy idegen országban. Zsuzsa néni lakása ennek tipikus példája volt, hiszen az ő ajtaja egyaránt nyitva állt a kint élő emigránsok, a papok, az ösztöndíjasok vagy a Rómán éppen átutazók előtt.  Ennek kapcsán jött az ötlet, hogy jó lenne egyszer valami hasonló közösségi helyet csinálni itthon is.
2005-ben jöttem haza diplomázni, és utána a Magyar Könyvkiadók Egyesülésénél kezdtem el dolgozni, ahol a nagy könyves rendezvényeket szervezik. Ekkor értettem meg, hogyan működnek a könyvvásárok, bár ezektől a méretüknél fogva távol áll az intimitás és az otthonosság. Magyarországról akkor még hiányzott az a típusú irodalmi rendezvény, ahol úgy tudunk leülni beszélgetni kultúráról, művészetről, mint egy nappaliban vagy egy szalonban.

Olvassa el a teljes interjút az 1773 Magazin tavaszi számában!

Az újságot keresse a  műtárgy- és ékszerboltjainkban vagy olvassa el online a www.bav.hu/1773 oldalon!